Hálivúdi ifi rom-kom műfaj szerint, már akkor se beszélünk megcsalásról, ha más az irányítószámunk... Nem ám a konzervatívok szerinti, ha-már-másra-gondolok az is megcsalás...
De mik a végpontjai annak a skálának ami szülő, na adj isten, anya és gyerek között van?
Én a saját "skálám" szerint a múlt héten félreléptem... Nem tudom, még hogy alkalmi volt-e az eset, vagy viszonyt kezdek, még csak nem is rajtam múlik...
Az történt, hogy első lépésként -.a fenti konzervatív álláspont szerint már itt bűnbe estem - érdeklődést mutattam a munka világa iránt, sőt még az önéletrajzomat is beküldtem egy helyre... Itt még nem szenvedtem a bűntudattól csak kis bizsergés volt... Mondhatni ártatlan flört...
Pár héttel később behívtak egy személyes interjúra... Na itt már komoly szívdobogás ás tenyérizzadásos nem alvás kínzott... A lehető legkésőbbi időpotot kértem, amikor Alex is eséllyel hazatud érni gyerekvigyázni, mert hátha a nagymamája nem lesz elég... Következő lépés a szekrény legeldugodtabb szegletéből előbányászni olyan ruhákat, amik amellett, hogy rám jönnek, még valami hivatalos formájuk is van. Aztán majd 24 óra évődés, könnyes szemmel és megszakadt szívvel távozás az iroda felé... Itt egyértelműen úgy éreztem, hogy a világ legjobb pasija se elég jó nekem és tessék, hűtlenkedni készülök, ergo én vagyok a világ legszörnyűbb anyukája. nem kell ecsetelnem mennyire szétmart a lelkiismeret furdalás.
(Az interjú jó hangulatban telt, a görög tudásom nincs megfelelő szinten, erre jutottunk illetve, hogy őnekik mégegyszer át kell gondolniuk pontosan mennyi görögtudás is kell a feladatok elvégzéséhez...)
Ez egy hete volt, azóta várok és alkudozok magammal, hogy miért is tudnék munkába állni, és nem okozni sérülést egy kilenc - tíz hónaposnak... Elképzelem magamban, hogy milyen lenne egy napja, ha a közös programoknál nem én asszisztálnék, nem én mennék be hozzá amikor a délutáni alvásból felébred és olyan kisimult az arca, amilyen csak akkor... Ha elesik más vigasztalja meg, más adná az ebédet ... Persze vannak pillanatai a napnak, amit szívesen átengednék, illetve tényleg van szabad energiám amit sokkal jobban tudnék egy munkahelyen kamatoztatni, és most írnám a sablon szöveget, hogy a minőségi együtt töltött idő számít és nem a mennyiségi... de ettől még nem sikerült feloldoznom önmagam, és izgalommal, bűntudattal és félelemmel várom a visszajelzést. Örülök annak is ha igen, de nagy kihívás lesz elszakadnom a nap 8 órájában, illetve egyenlőre fogalmunk sincs, hogy kire is bízzuk. Önkéntes jelentkezők száma egyenlő a nullával, úh biztos külsös segítséget kell majd megfizetnünk, ami nekem plusz érzelmi teher is amellett, hogy az én munkába állásom gazdasági indokát erősen gyengíti. Ha nemleges a cég válasza, egy jó nagy kő esne le a szívemről, fellélegeznék és a nyáron biztos nem adnék be újabb pályázatot. Ugyanakkor tudjuk, hogy aki egyszer félrelép, az újra félre fog csak idő kérdése, vagyis előbb - utóbb akkor is munkába kell, szeretnék állni, ami persze visszahozza a fent részletezett összes nyavalyámat...
Egy kis remény azért van ...
P nem túl barátkozós baba, sőt bizonyos embereket ki nem állhat, amit úgy jelez, hogy amint megszólalnak, nemhogy felé közelítenek, hangosan sírni, visítani kezd és két kézzel kapaszkodik belém. Kevés (nagyon kevés) olyan ember van, akivel korlátlanul elvan. Olyan, hogy valakihez magától menne, meg pláne nem fordult még elő. Hajlamos a környezetem arra a tudományos megállapításra jutni, hogy nagyon anyás... (persze melyik kisbaba nem az? vagy van nem anyás? na mindegy!)
Tegnap a tengerbe pancsoltunk, amikor egy nagyon szép tinilány odajött hozzánk üntyümpüntyümözni és P az én teljes döbbenetemre, nem csak ránevetett (nevetett, nem mosolygott, nevetett) a lányra, hanem teljes testével felé fordult és nyújtogatta a karját, hogy vihetné...
Lehet, ha egy nagyon szép bébiszittert találnánk, meg se kottyanna az én másik életem neki???
De mik a végpontjai annak a skálának ami szülő, na adj isten, anya és gyerek között van?
Én a saját "skálám" szerint a múlt héten félreléptem... Nem tudom, még hogy alkalmi volt-e az eset, vagy viszonyt kezdek, még csak nem is rajtam múlik...
Az történt, hogy első lépésként -.a fenti konzervatív álláspont szerint már itt bűnbe estem - érdeklődést mutattam a munka világa iránt, sőt még az önéletrajzomat is beküldtem egy helyre... Itt még nem szenvedtem a bűntudattól csak kis bizsergés volt... Mondhatni ártatlan flört...
Pár héttel később behívtak egy személyes interjúra... Na itt már komoly szívdobogás ás tenyérizzadásos nem alvás kínzott... A lehető legkésőbbi időpotot kértem, amikor Alex is eséllyel hazatud érni gyerekvigyázni, mert hátha a nagymamája nem lesz elég... Következő lépés a szekrény legeldugodtabb szegletéből előbányászni olyan ruhákat, amik amellett, hogy rám jönnek, még valami hivatalos formájuk is van. Aztán majd 24 óra évődés, könnyes szemmel és megszakadt szívvel távozás az iroda felé... Itt egyértelműen úgy éreztem, hogy a világ legjobb pasija se elég jó nekem és tessék, hűtlenkedni készülök, ergo én vagyok a világ legszörnyűbb anyukája. nem kell ecsetelnem mennyire szétmart a lelkiismeret furdalás.
(Az interjú jó hangulatban telt, a görög tudásom nincs megfelelő szinten, erre jutottunk illetve, hogy őnekik mégegyszer át kell gondolniuk pontosan mennyi görögtudás is kell a feladatok elvégzéséhez...)
Ez egy hete volt, azóta várok és alkudozok magammal, hogy miért is tudnék munkába állni, és nem okozni sérülést egy kilenc - tíz hónaposnak... Elképzelem magamban, hogy milyen lenne egy napja, ha a közös programoknál nem én asszisztálnék, nem én mennék be hozzá amikor a délutáni alvásból felébred és olyan kisimult az arca, amilyen csak akkor... Ha elesik más vigasztalja meg, más adná az ebédet ... Persze vannak pillanatai a napnak, amit szívesen átengednék, illetve tényleg van szabad energiám amit sokkal jobban tudnék egy munkahelyen kamatoztatni, és most írnám a sablon szöveget, hogy a minőségi együtt töltött idő számít és nem a mennyiségi... de ettől még nem sikerült feloldoznom önmagam, és izgalommal, bűntudattal és félelemmel várom a visszajelzést. Örülök annak is ha igen, de nagy kihívás lesz elszakadnom a nap 8 órájában, illetve egyenlőre fogalmunk sincs, hogy kire is bízzuk. Önkéntes jelentkezők száma egyenlő a nullával, úh biztos külsös segítséget kell majd megfizetnünk, ami nekem plusz érzelmi teher is amellett, hogy az én munkába állásom gazdasági indokát erősen gyengíti. Ha nemleges a cég válasza, egy jó nagy kő esne le a szívemről, fellélegeznék és a nyáron biztos nem adnék be újabb pályázatot. Ugyanakkor tudjuk, hogy aki egyszer félrelép, az újra félre fog csak idő kérdése, vagyis előbb - utóbb akkor is munkába kell, szeretnék állni, ami persze visszahozza a fent részletezett összes nyavalyámat...
Egy kis remény azért van ...
P nem túl barátkozós baba, sőt bizonyos embereket ki nem állhat, amit úgy jelez, hogy amint megszólalnak, nemhogy felé közelítenek, hangosan sírni, visítani kezd és két kézzel kapaszkodik belém. Kevés (nagyon kevés) olyan ember van, akivel korlátlanul elvan. Olyan, hogy valakihez magától menne, meg pláne nem fordult még elő. Hajlamos a környezetem arra a tudományos megállapításra jutni, hogy nagyon anyás... (persze melyik kisbaba nem az? vagy van nem anyás? na mindegy!)
Tegnap a tengerbe pancsoltunk, amikor egy nagyon szép tinilány odajött hozzánk üntyümpüntyümözni és P az én teljes döbbenetemre, nem csak ránevetett (nevetett, nem mosolygott, nevetett) a lányra, hanem teljes testével felé fordult és nyújtogatta a karját, hogy vihetné...
Lehet, ha egy nagyon szép bébiszittert találnánk, meg se kottyanna az én másik életem neki???
 |
| A közös délutáni alvásaink még a télről... már csak a múlt? |
No comments:
Post a Comment