Ahogy azt bárki - aki kimozdul nyáron a légkondi alól - el tudja képzelni mennyire elegem volt már az utolsó hetekben. "Bezárva" Athénba egy szuper aktív kétévessel... De hála az én kétévesemnek, olyan kondícióban voltam, mint még soha. Napi minimum egy séta, második emelet megmászása min. napi 4-szer.
Ezzel együtt amióta csak megtudtuk a terhességem és a várható szülés időpontját (aug.15) azt emlegettük, hogy milyen jó ajándék lenne Alex 40. születésnapjára (aug.7) ...
Reggel a szokásosnál is nyugtalanabbul ébredtem, és figyeltem a testem jelzéseit, de semmi számottevő... Itt feszül ott húzodik... Délután orvosi vizsgálat, ami alatt kiderült, hogy rendszeres összeshúzódásaim vannak és 2,5 cm-re nyitva a méhszájam. A Pufinál egy nap séta és 6 óra kemény fájás után ezzel a számmal érkeztünk a kórházba...
Hazaküldtek, hogy ha elfolyik a víz, vagy erősödnek a fájások jelentkezzünk. De egész délután semmi. Torta készítés, kert díszítés, vendégvárás. Alex elég nyugodt, a szülinapi vacsora mondhatni unalmasra sikerült. (Még szerencse az állapotom, különben a világ legrosszabb 40. szülinapi vacsorája lett volna... Valahogy nem volt ünnepélyes, mindenki fáradt, elcsigázott...) Na mindegy is, mert én szolgáltattam lassan az eseményeket!
A Pufit szépen szokás szerint lefektettem, elmondtam neki, hogy reggel apukája és a nagymamája lesz vele, mert én megyek, és hozom a kistesóját.
Este 11 körül jött az első igazi fájásom, ez már összetévesztehetetlen volt. Innen turbó sebességre kapcsoltunk és fél egykor elindultunk a kórházba. Bevallom őszintén én nagyon féltem, és nem voltam jól. Tudtam mi vár rám biztosan, és mi minden mehet rosszul... Még a legrosszabb se kerülte el a képzeletemet. Szóval én, a "hős" sírva mentem az elkerülhetetlen felé. A kórházba már 5-6 cm nél tartottunk és megerősítették, hogy ha így haladunk egy óra múlva szülünk. Ettől egyszerre nyugodtam meg (csak egy óra - az semmi, fejen állva is) ugyanakkor a fájások is úgy beindultak, hogy egy perc egy napnak tűnt... Ugyanakkor sokkal jobban ura voltam a helyzetnek, mint először, két éve. Tudtam mi esne jól, pl. víz, felülés, hányás (bocs)... hallottam, láttam Alexet mellettem, és éreztem amikor elkezdődtek a tolófájások, éreztem azt a visszatarthatatlan, semmihez sem fogható érzest és energiát, hogy nyomni kell, és ellentmondást nem tűrően el is kezdtem nyomni. Alig tudták felkapcsolni a reflektorokat, annyira gyorsan meg akart születni ez a lány. A második nyomásnál már kint is volt a feje. (Persze gátmetszéssel). Ja a magzatvízem a tolófájások elött folyt el közvetlenül, úgy hogy kész szerencse arra nem vártunk otthon!
A következő percekben is teljesen önmagam voltam, sírtunk, nevettünk az Alexszel, fogtuk egymás kezét... Ebből nagyon sok kimaradt a Pufinál, mert én kb. félkómában voltam a megszületése pillanatában.
Alex nemsokkal később, már itthon volt és reggel ébredt a Pufival, mintha misem történt volna! Ez nekem külön megnyugvás volt, hogy az elsőszülöttem életében, minél kevesebb felfordulás legyen.
Egy szónak is száz a vége, a szuper gyors szülést és a nagyon gyors felépülést csakis a két gyerekemnek és persze az Égieknek köszönhetem, akik jó kondiba tartottak és nagyon nagyon meg akartak születni! KÖSZÖNÖM! Részemről egy gyáva nyúl voltam!:)))
(Folyt. köv. az első napokról, mint négy fős család!)
