Az utóbbi 20 hónapban annyiféle alvási és szobaleosztási verziónk volt, hogy már nem is tudom követni. Volt ugye Pufinak rövid egyke léte alatt egy szép kis kuckója... lásd itt. Mielőtt a húga megszületett, szépen az ágyában aludt. Egy eves korától átaludta az éjszakát, este nyolctól reggel hétig miénk volt a világ az apukájával...
Mikor Theo megérkezett, a fix helye, mellettem/rajtam lett. Már a kórházba is összebújva aludtunk, és ez így is maradt. Volt mózes, bölcső, kiságy... Üresen. Aztán volt lázadó Pufi, aki nem akart egyedül aludni a szobájában (érthető, de nehezen viselhető), volt lázadó Alex, aki nem akart tovább egyedül a kanapén aludni... 4-en a nagyágyba nem is férünk el és valahogy nem is vált be, pedig egy békés alvásért már ez is jöhetett volna... Gyerekeket egymás után altatni egy örökkévalóság, együtt: nem kis logisztika. Az egyik álmos a másik még nem, az egyik mesét akar, a másik az ágyon ugrál... Sorolhatnám.
A kordiuszi csomót Alex vágta el, amikor is kaptam egy matracot, hogy azt vigyem be a gyerekszobába és ő márpedig a nagyágyba alszik, és nem hajlandó számkivetett lenni. Az új munkája miatt az altatásra nem mindig sikerül hazaérnie, úh, ki kellett találnunk a rendszert amibe én egydül tudok két gyereket, egyszerre fürdetni, játszani, mesélni, elaltatni. Ehhez a keret a gyerekszoba.
Kiságy, Pufi ágy, matrac, játékok, szekrény, fotel..stb a kisszobába nem fér be. Szobacsere. Rumli, felfordulás... Amit gyerekek előtt egy hétvége alatt megcsináltam, most egy (!) évbe került! De kész. Vagyis nincs kész, mert a falak még üresek, és mi hálószobánkra is még várnak az igazán látványos utolsó simítások...
A rendszer most tökéletes, szinte már kiszámíthatóak az esték.
A kisággyal nem áltattuk magunkat tovább, fotel se kell a földön zajlik az élet.
Theó alszik matracon velem, Pufi vagy mellettünk, vagy az ágyában, de verge békében, és én szépen kiosonok Alexhez lámpaoltás után, majd éjjel/hajnalba vissza.
Mindenki boldog és jót alszik... majd egyszer én is...
Mikor Theo megérkezett, a fix helye, mellettem/rajtam lett. Már a kórházba is összebújva aludtunk, és ez így is maradt. Volt mózes, bölcső, kiságy... Üresen. Aztán volt lázadó Pufi, aki nem akart egyedül aludni a szobájában (érthető, de nehezen viselhető), volt lázadó Alex, aki nem akart tovább egyedül a kanapén aludni... 4-en a nagyágyba nem is férünk el és valahogy nem is vált be, pedig egy békés alvásért már ez is jöhetett volna... Gyerekeket egymás után altatni egy örökkévalóság, együtt: nem kis logisztika. Az egyik álmos a másik még nem, az egyik mesét akar, a másik az ágyon ugrál... Sorolhatnám.
A kordiuszi csomót Alex vágta el, amikor is kaptam egy matracot, hogy azt vigyem be a gyerekszobába és ő márpedig a nagyágyba alszik, és nem hajlandó számkivetett lenni. Az új munkája miatt az altatásra nem mindig sikerül hazaérnie, úh, ki kellett találnunk a rendszert amibe én egydül tudok két gyereket, egyszerre fürdetni, játszani, mesélni, elaltatni. Ehhez a keret a gyerekszoba.
Kiságy, Pufi ágy, matrac, játékok, szekrény, fotel..stb a kisszobába nem fér be. Szobacsere. Rumli, felfordulás... Amit gyerekek előtt egy hétvége alatt megcsináltam, most egy (!) évbe került! De kész. Vagyis nincs kész, mert a falak még üresek, és mi hálószobánkra is még várnak az igazán látványos utolsó simítások...
A kisággyal nem áltattuk magunkat tovább, fotel se kell a földön zajlik az élet.
Theó alszik matracon velem, Pufi vagy mellettünk, vagy az ágyában, de verge békében, és én szépen kiosonok Alexhez lámpaoltás után, majd éjjel/hajnalba vissza.
Mindenki boldog és jót alszik... majd egyszer én is...
