A kórházba fénysebességre kapcsoltak az események, és ahogyan azt a nálam tapasztaltabbak megjósolták egyáltalán nem érdekelt a szülőszoba, sem semmi. Gombóccal a torkomban hagytam, ahogy az előkészületek történnek (adatfelvétel, ruhacsere, vérvétel...stb) és gúrítanak végül a szülőszobára, ahol a szemem sarkából pont azt a gépet láttam, ahova majd a kisbabánkat teszik miután megszületik. A fájások egyre erősődtek és Alexet mire beengedték, egy kék hátulkötősben vergődő partra vetett bálnát látott. Segített a bábával együtt a helyes légzésben, amit kb. az utolsó fájásra sikerült elsajátítanom és még akkor is rohejesnek éreztem... de biztos segített. Csak az maradt meg, hogy azt ismételgetik, hogy úgy vegyél levegőt, mint egy kifulladt kutya... Hát mi macskát tartunk otthon, aki sose szenved nyilvánosan... na mindegy.
Nem sokat kellett kutyául "beszélnem" szerencsére, mert megjött az aneszteziológus, Alexet kiküldték és megkaptam a gerinc érzestelenítést. Mire Alex visszajött én boldogan lebegtem az ágyon mosolyogtam és próbáltam neki megmagyarazni, hogy ez a világ legjobb találmánya és kérjen ő is egyet olyan jó. A fájásokat éreztem, de épphogy, szóval nagyon jól elvoltunk. Mondta Alex, hogy az anyukák aggódnak értem, ugyhogy kiküldtem, adja hírül, hogy istenien vagyok és minden szuper. Szülni jó!
Ekkor még nem volt gyanús, hogy a bába a képernyőn egyre csak nézi a fájások intezitását és nem rajong az ötletért, hogy Alex kimenjen, mert szerinte mindjárt szülünk... Ekkor megijedtem, hogy hú, de hát csak most kezdtem jobban lenni, mások még alszanak is egyet az epidurál alatt, és hé ha szülünk hol a doki és nem kellene még egy adag érzértelenítőt nyomni, mert ekkor mintha már kicsit erősebben éreztem volna a fájásokat. De még abba a kis faágba kapaszkodtam, hogy csak 6centire tágultam, tehát van idő...
És itt filmszakadás. A fájásokat újra nagyon elkezdtem érezni, és mire Alex visszajött csak annyit tudtam már mondani, hogy nyomni kell és miután - megdöbbenésemre - mondták, hogy nyomhatok, SZÜLÜNK. Becsuktam a szemem és mintha egy alagútba süllyedtem volna, ahol mindenki mond valamit, sürögnek forognak körülöttem és kiabálják, hogy nyomj, nyomj!! Orvos is ott termett, kigyulladtak a fények, ápolónők (vagy kik..) lettek még az alfelem körül és egy hosszúúúúú és pokolian fájdalmas nyomással, ami közben 3szor vettem levegőt, de nem hagyhattam el magam, kijött a babánk és arra nyitottam ki a szemem, hogy "Agoraki!", azaz "kisfiú". A mellemre tették és Alex is ott volt és az volt életem eddigi legvarázslatosabb pillanata. A kisfiúnk nem sírt, Alex igen, én csak mosolyogtam és még sziszegtem párat, mert az alfelem épp szülte még a méhlepényt, meg varrtak...de az a tekintet akkor is belém égett és napokig ébren tartott még szülés után is. Mint, akit egy hosszú álomból ébresztenek fel, és kérdően rádnéz, hogy "na mi van, mit akartok tőlem"... Ebben a pillanatban Alex apukájára hasonlított a legjobban, valószínű a nyugodt tekintet és a sok ránc miatt...
Aztán elvitték tőlem, Alex ment a dokival hírül adni az anyukáknak, engem pedig 2 órára megfigyelés alá helyeztek.
Körülbelül dél vagy egy óra lehetett, mire újra mindhárman a kórházi szobába együtt lehettünk. Fantasztikus nap volt!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
 | ||
 |
