Családi állapot: HÁZAS - Már 1 éve!!!!!!

Napra pontosan egy éve mentem férjhez.  365 napja FELESÉG vagyok :))) Még mindig hihetetlen.... Feleség... Férj... Férj és Feleség... Nagy szavak ezek... 

Mit is írhatnék erről az egy évről...

Más volt-e, mint az esküvőt megelőző 3 év? Változtak az érzéseink egymás iránt attól, hogy házasok vagyunk? Jobb lett-e az életünk, attól, hogy 2 országban is családként vagyunk már nyilvántartva? A saját válaszomat ismerem, de a nagy napra tekintettel megkérdeztem a férjemet is, hogy érez-e változást...

NEM, nem változott semmi.

Ez Alex esetében különösen örömteli, mert nem szereti a változást és már kapcsolatunk hajnalán kifejtette az egész férfitársadalom nevében, hogy a nők milyen csalfák, mert addig szépek, kívánatosak, hízelegnek és kedveskednek csak egy férfinak, amíg az 1. el nem veszi feleségül, majd 2. nem járul hozzá a gyermekáldáshoz. Amint ezt a két dolgot véghez vitte, már "csak" egy két lábon járó pénztárca szerepe vár rá, és egy zsörtölődő molett asszony, aki valaha spontán volt és laza, minden kalandra kapható, aki nevetett a viccein és felnézett rá. Szóval Alex és a vele kapcsolatban álló férfiaknak ez  (volt?)a véleménye, rólunk hízelgő macskákról  kedveskedő arákról, és ara jelöltekről... Azt hiszem a fentiek tudatában jogosan vehetem bóknak, hogy a teória az 1. pontot illetően nem igazolódott be, és én ugyanaz a lány vagyok, mi több, ő ugyanazt a lányt látja bennem, akit a sose-nősülök-meg elveit feladva egy vakmerő pillanatban megkért...

Az én verzióm? Igen, (még mindig) nevetek a viccein, igyekszem nem elmackósodni és nem növesztettem még bajuszt se, a lábam is csak akkor látható számára, ha frissen szőrtelenített... ő cserébe olvassa a rezdüléseimet és őszintén érdeklődik a napi hogylétem felöl, hisz bennem és önbizalmat ad, nem utolsó sorban minden konyhai kíséretemet lelkesen fogyasztja és reklámozza...

Hogy minden áldott nap boldog kis feleségként ébredek-e és Alex az első és utolsó gondolatom?  NEM. 

Ebben az elmúlt egy évben sok mindenen keresztül mentünk. A végkifejlet, azaz a mai állás szinte pontosan ugyanaz, amit tavaly ilyenkor kívántunk magunknak: egy fix pontot az életünkben, egy fészket. Abban állapodtunk meg, hogy vagy az én országomban élünk vagy az ővében, és a kettő közül amelyik ország kedvezőbb lehetőségeket teremt oda megyünk.

2 hónappal a "jóban rosszban" után kiderült, hogy Görögország nyert, Alex költözött Athénba előkészíteni a terepet, amíg én maradtam Budapesten felszámolni az ottani tiszavirág - életünket. De a költözés semmi se volt azokhoz a hónapokhoz képest, amikor a fejemben még visszhangzottak a horror történetek, hogy mi minden történik egy külföldi lánnyal, egy görög családban, és milyen metamorfózison megy keresztül egy görög férj hazai pályán, kitört a görög válság pánik és én a görög férjemmel és görög családommal nekiálltunk felújítani. Rémhírek a TV-ben, stressz az új munkahelyen, az életünk 5 négyzetméteren és 3 vendég polcon, söröző munkások a leendő otthonunk romjain, és a kezeink közül rohamosan elfolyó eurók...
Kiderült, hogy erre a mennyiségű feszültségre (is) egész máshogy reagálunk és míg nekem kétszer annyi mondanivalóm lesz, amit ki KELL adnom magamból (most már értitek miért van ez a blog :)))))), elkezdek végletekben gondolkozni, megszűnnek a színek és feket lesz minden vagy fehér, igen vagy nem. Ja és az amúgy se híres türelmem is egyenletes ütemben közelít a nullához.

Sok esetben  - Alex legnagyobb örömére - a feszültségek gyökere abban rejlik, hogy ő mennyire szeret, pontosabban mennyire tudja azt nekem kimutatni .... Ezzel szöges ellentétben ő csöndbe burkolózik, bezárkózik, nem érti, hogy miért lesz attól könnyebb, ha beszélgetünk / MEGBESZÉLJÜK ... 
Ebből a süket állapotból kölcsönös "cselek" után idővel sikerült MEGHALLANI a másik IGAZI mondanivalóját, de most őszintén, tegye fel a kezét, aki egy agyvérzés közeli pillanatban ráér "cselezgetni" és férj / feleség-kód-fejteni...
Pedig megéri, mert a megoldás mindig olyan egyszerű volt... Csak egy kicsit kellett a másik fejével gondolkozni, és belegondolni milyen is lehet most neki... Általában egy mondat (a jó mondat:)) elég.

A jó hír, hogy mi most már ezt is tudjuk... :)))) és biztos helyen tároljuk a másik A.M.I.E.G. (akármit mondok igazából ezt gondolom) kódját...

És a nap szellemében egy kis összefoglaló, hogy mit csináltunk 8760 órával ezelőtt....

 

   

  

Frank Sinatra (és egyben a nyitó táncunk) szavaival és dallamával zárom az évvfordulós megemlékezésemet!