A második harmadot fejezzük lassan be (azt hiszem még egy hét, max kettő - most kicsit elveszítettem a fonalat) ...
A minap kérdezte tőlem az anyukám, hogy vezetek-e terhesnaplót...
Hát nem vezetek, vagyis leszámítva azt a pár bejegyzést itt az elmúlt hónapokban.
Most ezt megpróbálom pótolni, bár megmondom őszintén kicsit döcögve jönnek a szavak. A fejembe persze sokkal több van, csak ugye az ember 24-25-26 hetesen már nem kis szakirodalmat is maga mögött tud, amik nem restek kitérni arra is, hogy mit "kell" érezni, gondolni, mitől félhet és mitől nem egy kismama. Szóval komoly szelektálás kell kihámozni a saját gondolataimat. Az eddigi egyetlen kismamatársam, nagyon jól megfogalmazta, hogy nincs rosszabb, mint sok kismama egyhelyen... A jelenlévők persze (azaz mi ketten) kivételek:)))) Mert akkor még inkább megkapod, hogy mit kell érezni, mit kell már produkálni a babának, mennyi cuccot kellett volna már megvenni és melyik a környék legjobb ovija...
Amit kijelenthetek, hogy felfogtam (végre) mi is történik velünk, hogy az esküvő igazából egy buli volt és most lettünk/leszünk igazán szövetség -> CSALÁD. Nem vagyok egyáltalán válás párti, de teljesen naiv se, előfordulhat, hogy együtt egyszer majd nem megy tovább, de még akkor is, mi már örökre összekötöttük az életünket. Vagyis most kötöttük csak össze.
A babavárással kapcsolatban arra jutottunk a kedves apukájával, hogy nem kerítünk a dolognak nagyobb feneket, mint amit én növesztek, mert egyikőnknek se tetszenek a babarózsaszín és bugyikék kelengyék, a szuper mamik és szuper papik, akik egy pár hetes magzatnak már az egyetemi tanulmányait is megtervezték és készségfejlesztő magánovik várolistájára már fel is iratkoztak. Én személy szerint rosszul vagyok a "Pocaklakó" elnevezéstől - nem tudom miért, de szerintem a magyar nyelvben annyi szép egyéb elnevezés létezik (pl. kisbaba ??!!!, babám), nem beszélve ha valaki esetleg tudja a baba nemét és a nevén szólítaná. Szerencsére a görögbe van egy semleges nemü főnév a "MORO" (baba). Ezt olyan kedvesen és édesen mondja mindenki, hogy már már csöpög... Moro, Moraki...
Azt hiszem önző páros lehetünk, nemcsak a fentiek miatt, de eddig leginkább arról beszélgettünk, hogy mi egymáshoz hogy szeretnénk viszonyulni a jövőben, hogy mennyire nem szeretnénk ha a kis Moronk eluralná az életünket, hanem hogy az életünk része legyen. A különbség árnyalatni, de jelentős lehet a gyakorlatban.
Az eddigi legkedvesebb eszmefuttatásom a témáról egy nőklapjás blogger kismama tollából fakad, és 2 fontos üzenetet közvetített számomra:
1- A gyereknek azzal tesz az anyukája a legtöbbet, ha nagyon szereti az apukáját
2- A legnagyobb ajándék egy gyereknek ha testvért adunk neki, akivel egy életen át számíthatnak egymásra.
Hát itt tartok, mint kismama - nagyon szeretném szeretni (nagyon sokáig még) az apukáját, és legalább egy testvérrel megajándékozni.
Egy másik kedvenc tollforgatóm (Libby Purves: Hogyan ne legyünk tökéletes anyák?), azt írta a könyve bevezetőjében: "Emlékszem arra, amikor egy folyóirat-szerkesztőnek fölajánlottam érzelemgazgag naplómat, a
Kilenc hónapot,( ... )Szerencsére mire befejeztem volna, megszületett a fiam, és már nem értettem, mire volt jó a nagy fölhajtás. Ez az oka, hogy kissé bátortalanul szentelek egy fejezetet a terhességnek és vele járó gondoknak. Csak annyit mondhatok, akkoriban olyan óriásiaknak tetszettek, mint én magam."
Ha egyszer a születendó kisbabánk felteszi a kérdést: "Anya milyen volt velem terhesnek lenni?" Azt felelném, apukáddal úgy gondoltuk, hogy az élet legtermészetesebb (és legcsodálatosabb) dolga történik velünk. Lazák voltunk, még motoroztunk is "hármasban", de belül azért mindketten úgy éreztük magunkat, mint első nap az iskolában.
Volt, hogy azért nem aludtam egy éjszakát,mert a vastabletta szedése mellett se lett több vörösvérsejtem. Felváltva voltak rémálmaink, és reggel örömmel nyugtáztuk, hogy mindenki megvan és jól van, el kezdtünk nem tudni aludni a másik nélkül, tudatalatt betegre aggódtunk magunkat egymásért, érted. Apukád (a biztonság kedvéért) feliratkozott Ausztrália, Kanada és az USA bevándorlási hírlevelére, arra az esetre, ha a napfényes Görögország kilökne minket magából. (Őrült időket éltünk akkoriban). Apa minden nap magyarul tanult, hogy ő is részese lehessen a magyar életednek és a kedvenc családi énekünk lett a "Csiribiri".
Amikor egyedül voltam veled sok zenét hallgattunk, az összes kedvenc musical betétdalt elénekeltem neked, még táncoltunk is, aztán sokat jöttünk-mentünk, pakoltunk, cipekedtünk. Nagyon nagyon vártunk Téged, ugyan nem tudtuk melyik oviba, iskolába és egyetemre fogsz járni, nem vettünk neked memória habos kiságy matracot és anya a 3-ik kismamatornájára már erőszakkal vette rá magát. Nem érzetem magamba ahhoz se elég erőt, hogy otthon szüljelek meg vagy fürdőkádban gyertyafénynél egy Wagner operával háttér zenének...
A szakirodalom olvasása utáni elveszettségben az ad önbizalmat, hogy általános iskola 4-ik vagy 5-ik osztályába megyei csecsemőgondozási versenyen másodikak lettünk a csapattal, és csak azért nem elsők, mert én engedtem volna a gyerekemnek, hogy fogmosás után almát ehessen és erről a 3 másik csapattársamat is (sajnos) meggyőztem. Hát ezért nem nekünk szólt a himnusz... mert igazából NEM SZABAD FOGMOSÁS UTÁN MÁR SEMMIT SEM ENNI...:))))))
Ilyen gondolatok járnak manapság a fejemben, remélem a holnapi laborvizsgálatom már sokkal több vörösvérsejtem lesz, és a musical énekhangomat az anyaméh fala megszépíti...
